2006.05.08. 17:17
Novella Rovat: - A létem lapjai
A lenyugvó Nap utolsó sugara úszott át a levegő csendes hullámain keresztül. Eltűnt és újra megjelent miden, hogy megvilágítsa a pillanatokat. Az idő furcsa, zavaró illúziója elsűlyedt a sugarak lágy óceánjában. Szürke vonalak kötötték össze az apró pontokat a testek határán, de tudták, hogy minden csak illúzió aminek bárhol is határai vannak. Az általuk teremtett álom mélyén voltak, ott ahol az ébredés még csak egy messzi sziget. A körvonalak néha látszanak, de egy hirtelen gondolaton utazva bárhová eljuthatnak itt. Egymást álmodták, a tér valóságban táncoltak, mert úgy mesélték nekik, hogy minden létezik. Hirtelen egy színes fuvallat érintette meg az arcot, amit kedvesen simít végig a gondolat bársonyával.
Az önmagát megíró történet most megengedte nekik, hogy megérinthessék a tér nélküli világot. Egy parányi gömbben táncoltak már csak az eltűnő valóság apró tárgyai. Tudta, hogy most élvezhettek mindent, mert itt energia nélküli a sors. A kérdéseknek nincs értelme, hiszen azok csak a valóságban léteznek.
De mégis visszaröppen a madár, a tudat csiripelni kezd, és a napfény előbukkan újra. A felhőkkel játszanak, vidáman pörögnek a képzelet közepén, ahol megszűnik a köntörfalak köntöséhez kötődés.
Mesél a hang, betűket rajzol az elme, hogy megossza Mindenét Veletek. Képtelenségnek tűnő szeretet tart össze mindent. Egy törékeny kristálygömb belsejében lebeg a szív. Tudom, hogy mindenki magányos, mert elfelejtettük már réges rég hogy mit jelent az Élet. A fejlődés üvöltve felkiált: Vegyétek észre, én NEM létezem! A pillanat fájdalmas seb az összekuszált fejekben, értéktelen, értelmetlen.
Felsüvít az északi szél, a hullámok megvadulnak. A kék szín a pirossal énekel, kavargó fények születnek, a két hang összeér. Tánc, mozgás, és közben a fuvola hangja kedvesen mesélheti el a vad játék történetét. Mesél nektek a Lélek is, küzd és forrong a végtelen kérdések égető lávájában. A hegedű húrjain még néha érzed hogy több lehetnél, mint egy test, ami retteg mindentől. Nem érzed a szavakban a lényeget, elvesztetted a forrás ízét a szádból. Mérgezett a levegő, mellyel pusztítod önmagad, de a komfort rabságából nincs erőd kiszabadulni. A hang Minket bírál: engem, téged és őket is!
Az ének kiszabadít, könnyedén elhajózok a hangok szépséges folyóján. Kedves gombák földjén keresztül vezet az út, minden barát a parton integet. Nem kell tudnom merre visz a sors vize, mert tudom hogy nem fog fájni az érkezés. Az útnak nincs vége, hisz az eleje is a végtelenből kígyózik felém, ha visszapillantok. Felszabadít, mikor rádöbbenek, hogy minden szó én vagyok, de nélkületek még ez sem létezik. A (be)képzelt kis kavics a folyó mélyén pihen. Halkan úsznak el felette a kőhalak, a napsugár hulláma táncol a víz felszínén.