2014.05.04. 21:06
Ma van, és mi nem hoztunk egy pici szál virágot sem Tündérnek. Nap végén elmondta nekem, hogy ez neki fájt. Igaza van, ezért most megfogadom magamban, hogy ez soha többet nem lesz így.
Sok-sok minden kavarog most a fejemben, teljesen másról akartam írni, magamról akartam mesélni magamnak, de mostanában máshogyan alakul. Kavargó-sűrű időszak, nem is tudom szavakba önteni. Hihetetlen magas és fárasztóan mély pillanatok tömörülő kavalkádja, magába-olvasztó, jól meggyúrt tészta most ami máskor fátyol vékony arany szövevény. Nincs középpont, feloldja a munka, a lerágott figyelem, miközben a rám ragyogó-csillogó-mosolygó tágra nyílt gyerkőc szempárok képei kergetőznek vidáman. Mélyen a lelkem érzi, hogy ezek a legboldogabb-legteljesebb pillanatok, amiket valaha átéltem, csak a felszínen dúlnak a viharok, csattognak a villámok, süllyednek a hajók, csatáznak az Én-ek. Kicsit beljebb szépen összebújva, növekvő szerető ölelésben, tisztuló hangokkal, csendesen beszélget a Mindenség.
“Tudod, mi volt a hét csoda? egy újszülött kis homloka, egy falevélen az az ér, amely a gyökerekig ér, egy szó, mely idejében jött, egy darab ég a csönd fölött, egy kéz amely utánad nyúlt, mikor csillagod földre hullt, télen egy jó meleg szoba, s ha szépen érkezel…Oda.” (Szabó Éva: Hét csoda)
